Tartalom

Őseink egyistenhitéről

KISZELY ISTVÁN

A millennium mámoros idején szinte csak arról esett szó, hogy első királyunk, Szent István uralkodásakor - néhány év alatt - kereszténnyé lett az addig pejoratív értelemben használt "pogány" magyarság. Gondosan kerülik azokat a tényeket, amelyek egyértelműen arra utalnak, hogy az ősmagyarok már jóval a Kárpát-medencébe való tömeges bejövetelük előtt találkoztak a keresztény hittel, sőt, ismerték a keresztény vallás jelképeit. Erre számos régészeti lelet is utal. Arról nem szólva, hogy elképzelhetetlen, hogy egy ősi, "pogány" hagyományokkal rendelkező népet a történelemben említett igen rövid idő alatt bárki is áttéríthetett volna, még a nem létező tűzzel-vassal sem, egy tőle idegen, számára ismeretlen hitre. Szent István idején az történt, hogy a keleti kereszténységet ismerő magyarokat Rómához hű keresztényekké nevelték át az országba behozott római katolikus hittérítők. A változás nem olyan nagy, nem is okozott komoly megrázkódtatást az egyistenhívő magyarság számára.

Napjainkban nagy anyagismerettel rendelkező történészek - a nyelvi rokonságot leszámítva - sem vallják a finnugor magyar őstörténetet. Utóbbiba valóban beilleszthető volna az a riasztó kép a magyarságról, amitől a "fejlett" Európa ódzkodott, sőt, hála a "hamis próféták" kitartó működésének, ódzkodik ma is. Nem kétséges, hogy Numi-Tórummal, Nummal, Senkével, az Embernevelő istennel, Orrikivel, a Nahracsi bálvánnyal, Nadim szent helyeivel, az ördögfejedelem regéjével, a halotti bábbal, a medve-kultusszal, óze anyóval és Vejnemöjnennel együtt a finnugorok népek hitvilágához nem sok köze van a magyarságnak. A többistenhit, a pogányság, a sámánkultusz mind a finnugor és szibériai népek hitvilágához tartozik, azon népekéhez, amelyekkel őseinknek nem sok kapcsolatuk volt.

Milyen volt a magyarok ősvallása? - teszi föl a kérdést Csengery Antal (1853) és mindjárt meg is válaszolja: "Alapjaiban nem lehetett más, mint azon hun-szkíta-avar népeké, melyek történelmük kezdete óta ugyanazon tereken mozogtak."

A vallások története azt bizonyítja, hogy egyazon éghajlat alatt, hasonló természeti körülmények közepette, a műveltség hasonló fokán álló népek vallása hasonlóképpen alakult. A nagyállattartó lovas népek életében a végtelen rónákon való barangolás, a Nap, a Hold, az eső, a hó, a vihar, a teljes fennségében kibontakozó égbolt látványa a nagy kozmikus összefüggések felé irányította az ember figyelmét és hitéletében a menny, az égitestek és a természet erőit megtestesítő szellemvilág képzetein felül egy főisten alakja emelkedik ki, aki akaratát a legkülönbözőbb módon nyilvánítja ki az emberek előtt. Ebből a természetes világképből a Mindenség Urának (a Kök-Tennek) és az ősök Istenének (az Es-Tennek) kettős, de mégis egy alakja alakult ki, amelyet a nagyállattartó sztyepi népek képzetében egy csodálatos személy, az általában áldott állapotban ábrázolt Istenanya - a Babba Mária - képe egészített ki. A sztyepi népek mindig ahhoz az Istenhez fohászkodtak, aki mindennél feljebbvaló és "az égben lakozik". A pusztai nagyállattartó, egyistenhívő népek az emberek körében mindig jelenlevő Mindenhatóval a közvetlen kapcsolatot a szellemvilág lényein és a táltosokon keresztül tartottak. Hitük szerint mindenki úgy tisztelte az Istent, ahogy akarta; így jött létre körükben a vallási nyitottság más egyistenhivő vallásokkal szemben. Példaként gondoljunk csak a kazárokra, akiknek birodalmában egyenrangú vallásként élt a bizánci kereszténység, a muszlim- és a zsidó vallás. De a tatárjárás előtt betelepült kunok is minden konfliktus nélkül megkeresztelkedtek, ugyanakkor, ősi egyistenhitűket is megtartották. Minthogy a pásztor szemében a szelídített állat minden rejtélyességét elvesztette, a vadállatok, főként a vadmaradak válnak az egyistenség hírnökévé, de a biztos kezű, ésszerű irányítás az egyetlen úr kezében összpontosult. Ebből az egyistenhitből alakult ki őseink uralomfelfogása, a mítosz- és képzeletvilág, az égi orientáció és a kozmikus összhang keresése, amely a hadvezetésen kívül ("a Magyarok Istene" fogalom) a közigazgatási szervezetben is érvényesült. őseink vallása áthatotta mindennapi életüket; evés és ivás előtt az azt "megadóra" emlékeztek. Vidéken még ma is élő szokás, hogy az italból egy cseppet a földre löttyintenek, holott eredetét ma már nem is tudják.

Sokan elmélkednek azon, hogy miért nem maradtak fenn "pogány" magyar istennevek? - Ezt a kérdést teszi föl Endrey Antal (1998) is, hiszen valamennyi ókori nép, de a körülöttünk élő germánok és szlávok pogány istenségeiről is tudunk. A válasz egyszerű: mert ilyen istenek soha nem voltak. A magyarság ősei - mint említettük - egyistenhitűek voltak.

Szent Jeromos Biblia fordító írja 403-ban, hogy "a hunok zsoltárokat tanultak". A Hitvalló Theophánész Krónikája VI. könyvében a hunokról az 527-528-as események kapcsán így ír: "a hunok királya... keresztény lett és megtért... A hunok kereszténnyé lett királya..." Theophylaktosz Szimokáttész bizánci történész 570 körül írt Historiájában a következő módon mutatja be őseink vallását: "A turkok (magyarok) szentnek tartják a tüzet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dícsérik, de csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette". Eleink már közép-ázsiai (turáni), majd kaukázusi tartózkodásuk idején megismerkedhettek a kereszténységgel, hiszen a szomszédságukban élő örmények Krisztus után 285-ben vették fel a kereszténységet. 530 táján Qarduct, majd Maq örmény püspökök a Meotis part mentén élő onogurok között térítettek. Szír forrás szerint 644-ben az egyik türk fejedelem egész népével együtt megtért a keresztény vallásra. Avar sírokban veretes öveken keresztény jelképek láthatók, és tudjuk, hogy az avarok egyik hadjárata után a kapgan, a tudun és az egész avar vezetőréteg megkeresztelkedett, ami népük keresztségét vonta maga után. Cunpald ékköves püspöki kelyhét az Ikva mentén meg is találták. A nagyszentmiklósi kincseken keresztény feliratok olvashatók. A VIII. századi "hun (onogur) püspökség" a dorosi metropolita alá tartozott. A még Etelközben készült bezdédi tarsolylemezen megtaláljuk az életfával körülölelt keresztet, a pilini ékszeren pedig görög betűs keresztény könyörgés olvasható. A Cyrill- és Metód-legendákban a magyarok 860-ban a keresztény vallás ismeretéről tettek tanúságot, hiszen uralkodójuk Metód püspöktől így búcsúzik el: "Tisztelendő atyám, okvetlenül emlékezz meg rólam szent imáidban".

Az új hazában már a 940-es években megjelennek a sírokban a bizánci keresztek, egy szabadkai, 950-ből származó öv csatján jobb kezével áldást osztó, bal kezében keresztet tartó aggastyán látható. Prümwart püspök 926 táján Sankt Gallenben, Szent Wikbert 954-ben a magyarok között térített. Történeti adatokból tudjuk, hogy 948 táján Bulcsu és Tormás, majd 953-ban Gyula törzsfő Konstantinápolyban megkeresztelkedett. Ajtony, Géza és István pedig Vidinben vették fel a kereszténységet.

Őseink egyistenhitéről Anonymusnál ezt olvassuk: "A magyarok csak egyistent imádtak, a világegyetem teremtőjét, a Mindenek urát. Egyedül hozzá fohászkodtak és csak neki mutattak be áldozatokat... árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a segítője... könnyhullatva imádkozott Istenhez... álmos vezér segítője a Szentlélek volt... Tas, Szabolcs és Tétény látták, hogy az Isten győzelmet adott nekik...", majd a nyitrai hadjárat leírásánál azt olvassuk, hogy "az isteni kegyelem volt velük". Kézai Simon írja, hogy hadbahíváskor "Isten és a magyar nép szava" szólt a kikiáltók hangján. A Lehel mondából pedig megtudjuk, hogy "mi a nagy Isten bosszúja vagyunk". A Képes Krónikában, a Budai Krónikában és Thuróczy János krónikájában azt találjuk, hogy "árpád... a kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte: adja nekik az úr a földet mindörökre".

A Nyugat népeinek tudatában az eltérő életberendezéskedésű lovas népekről - már Hérodotosz nyomán - olyan torzkép alakult ki, amelynek eredményeként félelemmel, gyűlölettel és megvetéssel beszéltek róluk. Amikor a belső-ázsiai színes világ gyermekeiként őseink megjelentek az európai népek keleti határán, a keresztény Európa képviselői ellenségesen fogadták őket. Európa sohasem értette meg, hogy a magyarság olyan kultúrkörből érkezett Európába, amelynek népei magasrendű istenélménnyel rendelkeztek. A nagyállattartó lovas népek - köztük a magyarság - életének racionális alapvetése, a maga végtelenségében egyszerű és tiszta hitvilága mesze fölötte volt Európa igen összetett és sokgyökerű vallásosának. Eleink hitvilágának kifejezésére sem finnugor, sem szláv szavak átvételére nem volt szükség. Az "isten", a "lélek", az "imád", a "menny", a "megszentel", a "boldog", a "böjt", a "vétek", a "bűn", a "bocsájt", a "búcsú", a "hisz", a "hit", a "teremt", az "örök" és más, hasonló körbe tartozó szavaink a honfoglalás kor előtti szókészletünkhöz tartoznak. Némelyek, kis túlzással azt állítják, hogy szinte az egész Bibliát le lehetne fordítani a honfoglalás kori magyarság nyelvére.

Sajnos eleink e színes hitvilága csak mozaikokban maradt fent, de az ősi világkép a magyar nép mentalitásában még ma is ott él; töredékeit megtaláljuk a népi hitvilág, a népmese, a "magyar keresztény" szertartások, a népszokások, (zöldágjárás, komálás, kántálás, vesszőzés, hejgetés, alakoskodás, regölés, határkerülés és más, a természetben bekövetkező évszakos változásokhoz kötődő szokások), a hiedelem-töredékek, egyházi énekeink és más szakrális vagy profán cselekedetek körében. A csíki székelyek és a csángók között még él az őshitünk "istenasszonyának" - "Babba Máriának" - a kultusza. A Boldogasszonynak - és nem "Szent vagy Szűz Máriának" - a magyar néplélekben megtalálható tisztelete nem véletlen, mint ahogy az sem, hogy Szent István éppen a Nagyboldogasszony oltalma alá helyezte hazánkat.

Messzire vezet a pünkösdi csíksomlyói búcsú eredetének kutatása, amit Daczó árpád Ferenc-rendi szerzetes (páter Lukács) fejtett meg, igen jó érzékkel tapintva rá a magyarság Szent István kora előtti Boldogasszony tiszteletére. A magyarság ma is élő legősibb népcsoportja - a moldvai csángók - nemcsak a Mária-tisztelet okán mennek Csíksomlyóra, hanem azért is, hogy megvárják a napkeltét. A Napba öltözött Asszonyért, akinek lába alatt holdsarló van. Ebben a szép hitben ki ne ismerné föl eleink Nap- és Hold-kultuszát, a végtelen pusztákon vándorló, állattartó nép természethez ragaszkodó hitét.

Magas kultúrájukra jellemző volt, hogy el tudtak szakadni a csillagos égbolttól és a Napba öltözött Asszonyban felismerték a Boldogasszonyukat, akinek a tulajdonneve "Babba", azaz "Szép" volt. Nem véletlen, hogy a magyarok Szép Szűz Máriának nevezik égi anyjukat. Az archaikus magyar nyelv a Babba Mária elnevezésben csodálatos egyszerűséggel egyesíti az ősi Boldogasszonyt és az "új vallás" Máriáját. Mindkét hitvilágot magukénak érzik és ennek emlékét őrzi a Kis-Somlyó hegyen álló kegytemplom. A keresztény világban nincs még egy olyan nép, amelynek kultikus élete központjában annyira meghatározó módon állna a Mária-tisztelet, mint a magyarokéban.

Első felkent királyunknak, Szent Istvánnak tehát nem az a nagy érdeme, hogy felvette a római kereszténységet, hanem az, hogy belátta: megmaradásunk záloga "az új hit" felvétele mellett az ősi vallás, az ősi hitvilág megtartása és továbbéltetése. Egyetlen európai uralkodó család sem volt olyan hűséges és mégis független a római pápától, mint Emese unokái, ugyanakkor egyetlen eredendően európai uralkodó család sem adott annyi szentet az egyháznak, mint az árpád-ház. Erre pedig egyetlen nép sem lett volna képes, ha hagyományai, hite nem gyökerezik olyan mélyen az egyistenhitben, a korán megismert keresztény vallásban.

Dúcz Lászlónál olvassuk: "A magyarok ősi vallását az európai "beilleszkedés" érdekében később minden módszerrel igyekeztek megszüntetni, megsemmisíteni. A feledésre azért volt szükség, mert a magyarok katonailag igen erősek voltak, a Kárpát-medencét pedig minden szomszéd szerette volna megszerezni. Háborúban nem tudták elpusztítani e népet, tehát azt az erőt kellett elpusztítani, ami összetartotta a magyarságot. Mi az, ami egy nemzetet oly annyira összetart? A múltja és a vallása."

Mit tehet a harmadik évezred magyarsága megmaradása érdekében? Nem feledkezhet meg a Babba Máriáról, arról, hogy a nemzet őt követve élhette túl azokat a viharokat, amelyekben más népek fölmorzsolódtak. Szépen fejezi ki Lukács páter a Csíksomlyóról írt könyvében: "...csak ezen az úton indulhattok el... De csak úgy... ha jól megfogjátok Boldogasszonyotok kezét, hogy aggódó anyai szeretetének biztonságával, és földi képviselőinek a magyar anyák... termékeny kivirágzásával biztosítsátok a jövőt". 

(Forrás: Demokrata 2001/4.)

Guarda e passa
"Nézd meg és lépj tovább"