Tévhitek a Jobbikról (1. rész): A regionalitás mítosz

A politikai közbeszédben évek óta makacsul tartja magát a nézet, miszerint a Jobbik – kiemelkedő északkelet-magyarországi támogatottsága miatt – lényegében regionális pártnak tekinthető. A 2009-es európai parlamenti választás, majd a 2010-es országgyűlési választások után több politikus és egyes elemzők is megfogalmazták ezt a tételt. Az elsők között például Csáky Pál, a Magyar Koalíció pártjának volt elnöke kívánta megnyugtatni a szlovák közvéleményt azzal, hogy miután „helyi” jelenségről van szó, a magyarországi radikalizmus az országgyűlésben is elszigetelt marad. A Fidesz politikusai az EP-választás óta az északkeleti megyékhez kötik a Jobbik jelentőségét, Lázár János egy akkori nyilatkozatában úgy fogalmazott: „Végigjártam azokat a borsodi településeket, ahol a Jobbik harminc százalék feletti eredményt ért el. A Fidesz szavazói darabra megvoltak, ám köddé váltak a szocialista szimpatizánsok. Egyébként egy uniós választásból nem vonnék le messzemenő következtetéseket.” A Fidesz kommunikációja ezen a téren azóta sem sokat változott. Egyes nyilatkozataiban maga Vona Gábor, a Jobbik elnöke sem tiltakozott túlzottan a regionális párt minősítés ellen, igaz, a 2010-es választás után a Dunántúlon pártja számára javuló tendenciákról számolt be és úgy vélte, „a nagy feladat az Budapestnek a meghódítása lesz”. Bár a Jobbik országos jelentőségű párttá válását már rögtön a 2010-es választást követőenrészletes elemzésben mutattuk be, a regionalitás „mítosza” máig is vissza-visszatér. Schiffer András például novemberben úgy figyelmeztetett: „Amennyiben az Orbán-kormány teljes kilátástalanságba taszítja az országot, a Jobbik megszűnik regionális párt lenni.” Legutóbb pedig Mesterházy Attila egy interjúban fogalmazott úgy, hogy „a Jobbik regionális párt, tény, Kelet-Magyarországon komoly vetélytárs, hiszen ott a legnagyobb a szociális feszültség”.

A politikusi nyilatkozatok egy része mögött állhat persze az a pártpolitikai szempontból időnként racionális szándék, hogy a szélsőjobb támogatottságát megpróbálják a valóságosnál kisebbnek beállítani. Élünk azonban a gyanúperrel, hogy a Jobbik regionális jellegéről szóló tévhitet sok esetben inkább a tájékozatlanság, illetve az adatok félreértése okozza. Márpedig a Jobbik támogatottságának hibás felmérése, téves vagy legalábbis nem hatékony szélsőjobbellenes politikai stratégiák kidolgozásához vezethet. Ezért fontos bemutatni: miért is nem regionális párt a Jobbik.

Az egyik ok, hogy regionális pártoknak olyan politikai formációkat tekinthetünk, melyek programjukban egy meghatározott régiót/területet képviselnek. Programjuk szerint elkülöníthetünk szeparatista (elszakadáspárti) vagy csupán szélesebb jogokért küzdő (pl. autonómia, nagyobb részesedés a gazdasági javakból) pártokat. A Jobbik programja azonban országos szintű, politikája pedig nem képviseli elkülönítetten a bázisának tartott északkeleti régiót. Lehet mondani, hogy azok a társadalmi feszültségek és problémák, melyekre politikát épít a Jobbik az országnak ezen a részén fokozottabban vannak jelen, de ezek sem egyediek, a párt számára más régiókban is kihasználhatók.

A másik ok, hogy a párt szavazóinak koncentráltsága sem indokolja a Jobbik regionális pártként való meghatározását. Ezt mutatják a 2010-es országgyűlési választások eredményei, továbbá erről tanúskodik a a Tárki 2011 tavaszán végzett 3000 fős, reprezentatív mintás felvétele is. A könnyebb áttekinthetőség végett a megyei bontás helyett régiós összevetést alkalmaztunk, leválasztva a közép-magyarországi régióról a Vona Gábor által oly’ fontosnak ítélt Budapestet. A 2010-es országgyűlési választásokon két régióban végzett a Jobbik a legnagyobb ellenzéki pártként: Észak-Magyarországon és az Észak-Alföldön (ezeken kívül Bács-Kiskun, Békés és Zala megyékben sikerült másodikként végezni az MSZP előtt).

Mint a fenti ábrán is látható, már ekkor a két régió szavazói csupán az összes jobbikos 37,1%-át tették ki, a pártnak a többi régióban sikerült 10% körüli eredményt elérniük (7,6-12,9%).

Ha összevetjük a választási adatokat a Tárki által készített vizsgálattal, akkor hasonló eredményeket kapunk, egyetlen sokat mondó eltéréssel: a korábbi, budapesti 11,9%-os arány jelen vizsgálat szerint 19,1%-ra ugrott, ami a többi régióhoz viszonyítva is kiemelkedően magas.

Mindez rámutat arra, hogy a Jobbik regionalitása mítosz csupán: bár tény, hogy bizonyos területeken a párt jobban teljesít, ennek az állításnak a valóságtartalma annyi, mintha a Közép-Magyarországon és a Dunántúlon elért eredményei miatt az MSZP-t tekintenénk regionális pártnak. A Jobbikkal kapcsolatban a tény az, hogy soha nem lehetett regionális jelenségnek tekinteni, a szavazóit az ország egész területéről szerzi.

Köszönet Pósch Krisztiánnak az adatok feldolgozásában és az elemzés megírásában nyújtott segítségéért.