Tartalom

Ami A Da Vinci-kód című könyvből kimaradt...

A Grál magyar legendája

2005. június 24.Bunyevácz Zsuzsa - HunHír.Hu

"Mikor pedig elmenének a helyre, mely Koponya helyének mondatik, ott megfeszíték őt" (Lukács 23,33) - olvashatjuk az Újszövetségben. Az emberiség egyik legnagyobb misztériuma szorosan kapcsolódik egy misztikus tárgyhoz, amelyet Szent Grálnak neveznek. A Jézus kereszthalálát követő eseményekről, a Szent Grál útjáról könyvek sokasága jelent már meg, Gönczi Tamásnak a közelmúltban megjelent Piliscsillag, Napcsillag című könyve azonban - többek között - egy eddig kevésbé kutatott szállal foglalkozik: a Pilisbe vezető magyar Grál-hagyománnyal. A szerzővel a magyar archaikum ezzel kapcsolatos hagyományairól beszélgettünk.

Ismeretes, hogy több könyv is foglalkozik a Grál lehetséges útjával. Ezek mindegyike szinte kivétel nélkül kettőt említ: Dél-Franciaországot és Angliát. 

Valóban, noha számunkra a legvékonyabbnak tűnő szál, mégis a magyar Grál-út felgöngyölítése a legfontosabb, annál is inkább, mert ebben a kapcsolatban jelenik meg a Pilis a maga rejtélyes szerepével együtt. A Grálról, ami a "szent vérét felfogja", az örök világosság (nap)fényét őrzi, számtalan legenda maradt ránk, és ezek mindegyike valamilyen módon a Pilisbe vezet. Egyébként furcsa, hogy mindazok a kevesek, akik a Szent Vér legendás útját követni próbálták, ismeretlenek maradtak a jövő nemzedékei előtt. Példaként említhetjük Kiss Antalt, aki megpróbálta fellelni a történeteket a "jézusi kehelyről" a különböző népi legendákban, imádságokban és fohászokban, vagy említhetjük Robert de Boront, aki a VI. századtól ismert megdöbbentő történeteket gyűjtött össze a Jézussal egy időben élő "szent vérfelfogó" Arimateai Józsefről. 

Robert de Boron és Kiss Antal, akik a kehely nyomába eredtek és a hagyomány útján gyűjtöttek, azt a következtetést vonták le, hogy a temetés után József lemosta Jézus sebeit és a vért egy kehelybe gyűjtötte össze. Ez az "átváltoztató, komoly spirituális tulajdonságokkal rendelkező kehely, amelyben Jézus az Utolsó Vacsorán a bort szentelte meg". A hagyomány szerint ez a kehely segítette őt abban a hihetetlen és csodálatos szökésében, amiben része lett. Ez a segítő kehely nem volt más, mint maga a Grál. Hogy később hova került a Grál, abban a legendák korántsem egységesek, a hátrahagyott töredékes információk egymásnak ellentmondanak. 

Az összegyűjtött legendák szerint ennek a csodás aranypohárnak a segítségével sikerült Arimateai Józsefnek is elmenekülnie szülőföldjéről az üldözői elől. Ettől az eseménytől kezdődnek A Grál történetek. Az angol változata Glastonburybe vezet, a francia pedig, a katar vidékre, Dél-Franciaországba. A magyar pedig, a Pilis vidékére. 

Kiss Antal szerint a Pilis barlangjai adtak otthont olyan keresztényeknek, akik a hivatalos és elfogadott kereszténységgel szemben, nagy súlyt fektettek a lelkek testben történő vándorlására. 

Mit mondanak ezzel kapcsolatban az írásos hagyományok? 

Jelentős különbség figyelhető meg a néphagyomány és az írásos emlékek között, a szóbeli legendák egy nagyon messzi múltba vezetnek vissza bennünket. Ahogy azt már többször említettem, a szóbeli hagyományok sokkal hitelesebbek, nem véletlen, hogy a nagy tanítók sohasem írásban hagyták hátra tanításaikat. Az idők folyamán átformálták a Grál hagyományt és kultuszt, a maga archaikus-spirituális alapjából kiszakítva egy új vallás, a kereszténység oldalhajtásának tekintett keresztény apokrif bizonytalan eredetű legendájává rejtve azt. 

(Ismeretes, hogy a Grálról szóló első írásos emlék Chrétien de Troyes tollából származik, amit az 1100-as évek végén írt. Ebben szó sincs kehelyről, vérmisztériumról, csak utalás történik egy "halászkirályra", akinek régi híres birodalmában játszódik az esemény. A második Eschenbach Parszifál című költeménye, amelyet 1210 körül fejezett be, itt a Grál egy különös kő, a szent ereklyét pedig egy szűz viszi magával. Jóval később íródott Sir Thomas Malory műve, ahol a különös erőkkel rendelkező tárgy a Grál-kehely.) 

Nem lehet véletlen, hogy a Grál magyar legendája összefügg a Pilis rejtélyes barlangvilágával. 

Legfontosabb kultuszhelyünk a Pilis. Ez a szerves-organikus hely egy komplett egységet képez, a naphagyományt, a napkultuszt tükrözi, mint, ahogy a korai Mitrasz-emlékeket, valamint a pálos hagyományokat is. A Pilisben több hagyománylánc találkozik, amelyek a beszélt nyelv útján, a korai hagyomány által megőrzött korai keresztény és pogány hagyományt egyesítik a legendáriummal. Itt találjuk meg a Boldogasszony-kultuszt, ami a kelet-európai népek között egyedül csak a magyaroknál található meg, és a szintén egyedülálló Jóisten kultuszt. 

A különös spirituális védelem, amivel kapcsolatban a népi legenda a Pilisről beszél, talán nem lehet minden alap nélküli. Több, nagyon is összefüggő legendafoszlány arról értesít minket, hogy egy különös szent ereklyét őriznek a Pilis egyik barlangjában. Hogy kik, arról nagyon különös képek maradtak hátra. A magyar történelem viharos napjaiban azonban mindig felszínre kerül a népi legendárium spirituális mélységeiből feltörő szerepkör, már ami a Pilist és közvetlen környékét illeti. Például az 1848-as forradalmat követően a honvédek nagy része a Pilisben bujkált, hogy az életét menteni tudja. Ez a bujkálás megismétlődött 1919-ben, majd a II. világháború végén. 

A Pilis a magyar archaikus hagyomány szent vidéke. Erről a különös kisugárzású királyi vidékről való az a legenda, hogy a magyarok kelyhét itt őrzi valahol az idő a hegyek, völgyek, erdők, barlangok csodás birodalmában. A kehelyről azt tartják, hogy már nagyon régen velünk volt és velünk is maradt. Ott volt az "Árpádok előtt és után", "ott volt, ahol felfogták ama Krisztus vérét". A misztikus kegytárgy a "nap aranyából" készült. A különféle hagyományok tehát ebben találkoznak. 

A ránk maradt legendatöredékek arról beszélnek, hogy a pilisi kehely a nap színében tündököl, ami a "nap felét példázza". Ez a különös kehely - ki tudja, hogy került az országba -, de igen szoros kapcsolatban van az Utolsó Vacsorán használt kehellyel. Más legendák szerint a kettő egyértelműen ugyanaz. 

A pilisi hagyomány igen érdekes összefüggést mutat a katar vidék hasonló hagyományával. A katarokkal összefüggésbe hozott kehely helye szintén ismeretlen barlangrendszerben van. Ez a kehely mindkét esetben egy, ma már sajnos ismeretlen vallási rítussal van kapcsolatban. 

Milyen hasonlóságokat tárt fel még a katar és a magyar Grál-hagyomány között? 

A katarok esetében is olyan jól működött Róma cenzúrája, szinte alig tudunk valamit róluk, de amit tudunk, az izgalmas vallási misztériumot őriz. Minden bizonnyal nem lehetett véletlen a katarok indokolatlanul kegyetlen lemészárlása és vallási hagyományuk felszámolása. A Pilis "erdei papjairól" még kevesebbet tudunk, de az ismert, hogy kötődtek a magyar ősvalláshoz, és a rend központja a Pilisben volt. Ha a hagyománynak ez a szála igaznak mutatkozik, akkor ezek a pilisi remeték kapcsolatban voltak a Grállal. S miért ne lenne igaz, hiszen a hagyományok oly sok esetben sokkal jobban ragaszkodtak a történelmi valósághoz, mint maga a történelem. Hiszen már a középkorban is tudták, hogy a történelmet az uralkodók diktálják, és nem az élet jegyzi. 

Maga a Grál-őrzők közötti vékony szál az a tény, hogy a katarok és a templomosok között sokan mind a mai napig titkos összefüggést, kapcsolatot feltételeznek. A régi Magyarországon pedig, szívesen fogadták a templomosokat., akik igen nagy szeretettel időztek az esztergomi várban, valamint a vár és Buda közötti "igen régi erdős-hegyes vidéken", ami nem lehetett más, mint a Pilis. A templomosok által kedvelt vidéken sok volt a "titkos rejtekút". Ez a megfogalmazás nem takar mást, mint azt a tényt, hogy a Pilisben összefüggő barlangok sora vezet le a mélybe, akár ama messzi franciaföldön. Minden bizonnyal nem véletlen, hogy e legendás kehely útja egyben a "barlangok útja is". Ez a kapcsolódás egyben a régen elfelejtetett szentbéli földrajz élőtáj hagyományára is utal. 

Ismeretes, hogy a kehelynek a magyar ősvallásban kiemelkedő jelentősége volt. 

Több kutató szerint a magyar ősvallásban a kupának, az ősi, eredeti, archaikus alakja maga az emberi koponya. Így hát a Grál, mint kehely, a régi magyar hagyomány archaikus arca szerint egy olyan kupa, amiben a test szerint a szellem lakik. Ősi rítus szerint az ősök az emberi koponyát, mint az ember szellemi tárházának otthonát választották a vérnek, mint az embert életben tartó misztikus folyadéknak a tárául, a szertartás folyamán. Később, amikor már az egyre szilárduló és hivatalossá váló kereszténység egyre távolabb került a hazai hagyományoktól, ennek a magyar hagyománynak az emlékét fokozatosan ledobta magáról, és a népi vallásosságba szorította. Pedig ezek fontos kapcsolódások, és az "egykori egésznek", vagyis a régi magyar hagyománynak és annak a kereszténységnek, amitől az Árpád-házi kereszténység szárba szökött, és bevilágította egész Európát, csak igen kis részét képezik. 

(Folytatjuk)