Tartalom

     Jelen dolgozatomnak fő célkitűzése nem e gazdag és szinte kimeríthetetlen téma minden oldalról történő elemzése és bemutatása, hanem mindazon lényeget érintő ismereteknek a tömör összefoglalása, melyeket a hazugság évtizedeinek álomkóros kábultsága után lassanként fölocsúdó magyar hazafiaknak legszentebb ereklyénkről tudniuk kötelesség.

    A magyar királyok koronázási szertartása alatt használt korona, melyet rangjának és jelentőségének megfelelően a „szent” jelzővel illetünk, nem csupán egyike a középkor folyamán készített vagy később keletkezett európai koronáknak, hanem a rajta keresztül közvetített, képi programjában kifejeződő, transzcendentális üzenet és erőtovábbítás folytán, mely a koronán található, egyedülálló értéket képviselő és mesterien elkészített rekeszzománcképekben realizálódik, az egyediség és egyszeriség vonását hordozza magán. A Szent Korona nemzetünk legbecsesebb és legszentebb relikviája, mely azonban az egész keresztény világ számára fölbecsülhetetlen jelentőséggel bír.

    Elöljáróban beszéljünk azonban szélesebb értelemben a különböző koronatípusokról. Négy csoport kristályosodott ki az idők folyamán:

    Az első a házi-korona. Ezt a koronát az uralkodó a leghétköznapibb helyzetekben is hordhatta, ha kedve volt hozzá, még a hálószobában is.

    A második típust képviselte a birodalmi vagy országló korona, melyet a király országa kormányzásával kapcsolatos teendői alatt hordott uralkodói méltóságának tárgyi kifejeződéseként, ha pl. külföldi követeket fogadott vagy nyilvános ítéleteket hozott.1

    A harmadik csoportba tartozik a halotti korona, melyet az elhunyt király koporsójában viselt.

    Hibát követnék el, ha a negyedik koronafajtával kapcsolatban a típus szót használnám, mert ha valamit vagy valakit tipizálunk, akkor feltételezzük róla, hogy belőle egyidejűleg több azonos vagy hasonló is létezik.Iniciációs, azaz beavatási korona azonban egyetlen egy létezik Európában, s ha nem tévedek, ezt a kijelentést az egész világra is kiterjeszthetjük, és ez a Magyar Szent Korona.

    A Magyar Szent Korona az egyetlen, ténylegesen létező, egyedi tárgy a keresztény világban, mely az ezernyi szilánkra hasogatott Szent Kereszten és a Turini Szent Leplen kívül a „szent” jelzőt viselheti. Ez a semmiképpen sem elhanyagolható körülmény is kihangsúlyozza a magyar korona kivételes és egyszeri státuszát. Azt sem tarthatjuk a véletlen szeszélyének, hogy a Boldogságos Szűz Máriát a Magyar Szent Koronán kívül a hagyományos felfogás szerint kizárólag a valóságban nem létező, fiktív koronákkal szabad csak ábrázolni. Ennek kivételes oka van. Erről azonban majd később.

    Koronánk kivételes jelentőségéhez tartozik az a körülmény is, hogy nemzetünk csak azt az uralkodót ismerte el az ország törvényes urának, akit a Szent Koronával avattak királlyá. Az Anjou-házból származó, anyai ági Árpád-leszármazott Károly Róbertnek emiatt az áthághatatlan szabály miatt kellett a XIV. században a koronázási szertartást háromszor is végigélnie, míg végül a beavatási koronával fején elfoglalhatta Szent István trónját.

    Ezek a csak e koronára vonatkozó jellegzetességek, melyek az egyediség aurájával veszik őt körül, a továbbiakban bővebben is ki lesznek fejtve.

    A Magyar Szent Korona mind stilárisan, mind ötvöstechnikai szempontból szerves egységet képez, ellentétben mindazon „hivatalos” nagyokosok véleményével, akik makacs struccpolitikával a ma már teljes mértékben túlhaladott finnugor elméletet sem szégyelik továbbra is hangoztatni, és akik szerint koronánk két, egymástól független ötvösműhelyben készült volna. Fenti urak és hölgyek azzal támasztják alá hamis nézetüket, hogy a fenti, egyenlőszárú keresztet képező részén a koronának latin (corona latina?!), míg az alsó, homlokpánt alakú részen görög feliratok olvashatóak (corona graeca?!). Azzal sincsenek tisztában, amit 1984-ben egyKovács József nevű egyháztörténész az Életünk című folyóiratban egy  tanulmányban fogalmazott meg, miszerint„a görög és a latin nyelv együttes használata a mai napig eleven gyakorlat a római katolikus egyházban ... a legszentebb aktusoknál, a papszentelésnél és a templomszentelésnél. Mind a két esetben mind a két nyelvet kötelező használni. ... Ezek liturgikus nyelvek. Ez azt jelenti, hogy itt a görög a bölcsesség nyelve,a latin pedig a hatalom nyelve. A hatalom ilyenkor természetesen ... felülről adatik, nem pedig könyökkel harcolódik ki, mint a jelenkorban. ... Mindezek ismeretében most már elmondhatjuk: az, hogy a magyar Szent Koronán fölül latin nyelvűek  a feliratok, alul pedig görög nyelvűek, egyértelműen jelzi, hogy az alkalmazott nyelvek hierarchikus elrendeződése, egymásra épülése kozmikus és egyszersmind üdvtörténeti rendet tükröz.”2 (Pap Gábor: „Angyali korona, szent csillag”, 10-11. o., Jászberény, 1997.) Mi sem magátólértetődőbb tehát, hogy a hagyományosan szakrális Magyar Királyságban a koronázási szertartás a legszentebb szertartások egyike, ha nem a legszentebb rítus volt.

    Tanulmányaikat még a kommunista pártállam idején elvégzett opportunisták azt is figyelmen kívül hagyják, hogy a Szent Korona egy szervesen összetartozó, mélyértelmű és „működőképes” képi programmal rendelkezik, mely mind stilisztikailag, mind az aranyműves- és rekeszzománc-munka hihetetlen magas színvonalában is kifejezésre jut.

    A szakrális uralkodó nem despota – mint pl. a Habsburgok -, hanem egy Isten által kiválasztott beavatott személy, aki a hatalom megszállottjaként nem kizárólag saját családja szűklátókörű és kicsinyes érdekeit tartja szem előtt, hanem mindenekelőtt népe Jó Pásztoraként isteni beleegyezéssel irányítja és védelmezi a rábízott országot és nemzetet, melynek jólétéért személyesen felelős. A Turul-Ház (Árpád-Ház) királyainak többsége véresen komolyan vette ezt az ősidőkből örökölt szerepkört. Nem véletlenül nevezték a Turul-Házat a „szent királyok nemzetségének” a középkorban. Ez a szentség vagy megszentelődés sem az esetlegességek játékaként érvényesült a magyar középkor vezető magyar dinasztiájában. Árpádházi királyaink egyenesági továbbvivői voltak annak a szent vérvonalnak, mely a Teremtő Istentől, az Égből kiindulva Nimrud utódainak genetikai láncolatán át jutott el a pártus arszakida hercegnő, Szűz Mária Gyermeke, az Üdvözítő Emberfia Jézus személyében a beteljesedés csúcspontjához. Turulházi királyaink Atillán keresztül ennek a pártus-magyar Arszakida dinasztiának (arszák=ország) egyenesági leszármazottai. Mariell Wehrly Frey3 szerint Mária édesapja Nakeb adiabenei pártus herceg, míg édesanyja Grapte charax-hercegnő volt, akik az apokrif hagyománybanJoachim és Anna néven szerepelnek. Josephus Flavius, a zsidó származású római történetíró is megemlíti az adiabenei királyi dinasztiát, akik ugyan nem tartoztak vérségileg a zsidó néphez, de prozelitákká váltak, azaz áttértek a zsidó vallásra. Ezért kellett Jézusnak is befizetnie a zsidók által a nemzsidóktól megkövetelt templomadót, a három drachmát Kafarnaumban ( „ ... a fiak tehát mentesek.” Mármint az adó befizetésétől. Mt. 17./24-27.).

        Hogy a szakrális király magasztos feladatainak eleget tehessenek, a magyar királyok a koronázási szertartás alatt beavatási rítusnak vetették alá magukat azáltal, hogy szent időben és szent helyen (, ahogy Molnár V. József szokott fogalmazni) a beavató korona fejükre helyezésével isteni, mennyei energiákat áramoltattak át egész, testből-lélekből-szellemből összetevődő emberi valójukon. E beavatási rítus lényegi jelentősége az volt, hogy amennyiben a trónvárományos személyisége a fent ecsetelt szakrális királyi szerepre alkalmasnak bizonyult, a koronázási ceremónia folyamán radikális és jótékony személyiségátformálódás zajlott le a jövendő uralkodóban. Archívum]