Tartalom

Tartalom Árpád Népe és a velük egyesült őshonos lakosság a békesség és öröm földjén lakozó 
MAGYARSÁG, a Magyar Birodalom ellen az egyesült európai német-római seregek támadást 
indítottak. A háború céljaként Lajos király (Ludovicus Rex Germaniae) elrendeli: 

"decretum... Ugros eliminandos esse", vagyis "rendeljük, hogy a magyarok 
kiírtassanak" írja az annalium Boiarum. 

A Hon-visszafoglalást, a hazajövetelt oly remek stratégiával végrehajtó Árpád 
nagyfejedelem az ősi Hazának alapkövét tette le akkor, amikor az európai seregek 
központosított erejének támadásával szemben megóvta népét a pusztítástól és legyőzte 
Európa egyesült seregeit. 

Szükséges, hogy megismerjük ennek a hatalmas viadalnak részleteit, az egyesült 
európai hadseregek szervezetét és Árpád azon hadműveleteit, mellyel ezt a hatalmas 
ellenséget megsemmisítette. Így írtak róla a múlt XIX. század történészei: 

“Már június 17-ikén 907-ben roppant sereg gyűlt össze az Ensen túl Ensburg vára és 
Sz. Flórián kolostora között, hol maga Lajos király is személyesen jelen volt. Az 
itt megállapított hadjárati terv szerint, - melyben Nagy Károly császárnak az avarok 
ellen ezelőtt több mint egy századdal (794) szerencsésen sikerült hadműködésének 
utánzására ismerhetünk, - a német haderőnek, mely legnagyobb részben nehéz 
gyalogságból állott, három hadoszlopra osztva egyszerre kellett előnyomulni s a Duna 
völgyében működni. Maga a király s mellette Burghárd passaui püspök és Aribó gróf a 
tartaléksereggel Ensburgnál foglaltak állomást. A Duna északi partján a vitéz 
Luitpold kele határgróf nyomult elő; a déli parton Dietmár salzburgi érsek Zakariás 
säbeni, Ottó freisingi püspökök, Gumpold, Hartvich és Helmprecht apát urak vezették 
zászlóaljaikat; középett a Dunán Sieghard herczeg, a király rokona Rathold, Hattó, 
Meinhard és Eisengrin bajor főurakkal vonult alá a hajóhaddal, a dunaparti két 
hadsereg fedezete alatt. Mind a három hadosztály akadálytalanul nyomult elő Pozsony 
tájáig, miután az Ensen innen lévő magyar csapatok a túlnyomó erő elől 
visszavonulva, az ellenségnek szabad tért engedtek. 

A magyar haderő vezetői, mielőtt erejüket összpontosíthatták, csak apróbb lovas 
csapatokkal nyugtalanították a salzburgi érsek hadosztályát, mely a további 
előnyomulást veszélyesnek tartva, Pozsony irányában megállapodott s a könnyű magyar 
lovasság csatározásai ellen csak czélszerűleg megerősített táborában találhatott 
biztonságot. Miután azonban a nemzetségek zászlóaljai megérkeztek, az összes magyar 
haderő az ellenség hadtesteit külön-külön s legelsőbben is a főpapok táborát 
határozá megtámadni. Iszonyú volt a viharként rohanó magyar lovasság támadása, 
nyilaik zápora tetemes veszteséget okozott a bajorok sűrű soraiban: de e rövid heves 
roham az erős fekvésű tábor tömeges ellenállását egyszerre nem bírta megtörni. A 
magyarok ekkor, hogy czéljokat érjék, a lassúbb, de biztosabb módhoz folyamodtak. 
Egyes kisebb csapatokban véletlenül rohanták meg az ellenséget, s éppen oly gyorsan 
száguldottak vissza táborukba, mind roham közben a német táborra, mind 
visszavonulásukkor üldözőikre szakadatlan nyilazva. Éjjel nappal, jobbról balról, 
mind addig folytak a csatározó támadások, míg az ellenség e folytonos zaklatásban 
kifáradva erejét és bátorságát nem vesztette. Ekkor minden oldalról tömeges rohamot 
intéztek a lankadt bajorokra, s augusztus 9-dikén a megvívott tábort összetiporták. 
Dietmár érsek, Ottó és Zakariás püspökök s több főpapok a viadal helyén halva 
maradtak. 

Még azon éjjel a legnagyobb csendben átúsztatott a Dunán a magyar hadsereg, s másnap 
hajnalban, mielőtt Luitpold a túlparti szerencsétlenségről értesülhetett volna, 
ennek táborát is fölveré, zavarba hozá s csaknem egészen megsemmisíté. A fővezéren s 
Eisengrin királyi főasztalnokon kívül tizenkilencz bajor főúr esett el a viadalban, 
s ezrenként borították a csatatért a németeke tetemei,. kik közül csak kevésnek 
sikerült Ensburgba Lajos királyhoz menekülni. A bajor nemesség színe ott veszett. 

Harmad nap a hajóhadra került a sor. Ezt a fedező hadosztályok tönkre tétele után 
kétségbeesés szállá meg s a magyarok győzelme e napon az előbbieknél még könnyebb 
lőn. Sieghard herczeg csak futással menthette meg életét; Rathold, Hattó és Meinhard 
a halottak közt maradtak. Így a magyarok három nap három sereg fölött ünnepeltek 
tökéletes diadalt. 

A koczka fordult s a támadottak támadókká váltak, s nyomon űzték a szétvert hadak 
megfutamodott maradványait, melyekkel csaknem egyszerre érkeztek Ennsburg közelébe, 
útközben Szent-Pölten monostorát is fölégetve. Lajos király pihent hadaival ellenök 
vonula. A tért, melyen a két seregnek találkozni kellett, oldalt erdők szegélyezték, 
s ezeket a magyarok szokásuk szerint előre erős csapatokkal rakták meg. A királyi 
sereg támadása után a magyar lovasság csakhamar futásnak ered, a németek diadalt 
reményelve hévvel nyomulnak utánok, de a mint az erdő mellett elhaladnak, a lesben 
álló csapatok borzasztó riadással kitörve, hátba támadják őket. E pillanatban a 
futamodók megfordítják lovaikat és sűrű nyilazással fogadják üldözőiket, kik két tűz 
közzé szorítva s néhány pillanat alatt bekerítve, fegyvereik csapásai alatt hullanak 
el. A király kevesed magával csak nagy bajjal menekülhetett Paussauba." (Szabó 
Károly, A magyar vezérek kora 148-154. II. 1892.) Hogy a német hadsereg veresége 
teljes volt, azt az egykorú és közelkorú évkönyvírók sem tagadják. 

Lajos király már nem mert többé bajor földön tartózkodni. Németország biztosabb 
nyugati részébe húzódott. Az Ennsen alól fekvő szép vidék egészen a magyarok 
birtokába került s még az augsburgi nagy veszteség után is, egész Géza vezér idejéig 
birtokukban maradt. De mégsem lehetett oly nagy csapás Magyarországra az augsburgi 
(Lech-mezei) csata, mert a veszteség ellenére jó 100 évig a németek nem háborgatták 
többé Magyarországot. 


Így verte szét dicső Nagy Árpád Apánk azt az egyesült, támadó német-római 
hadsereget, melynek zászlajára az volt írva: a magyarokat meg kell semmisíteni! 
Ezzel teremtette meg Árpád végérvényesen az erős Magyar Birodalmat. Általa nyert 
szép Hazát az egységes, összetartó és a Vérszerződés Alkotmányával rendezetten 
kormányzott Magyar Nemzet. 

De nagy áldozatot adtunk ezért! Árpád volt az áldozat, mert belehalt ő is és két 
nagy fia is ebben a Magyar Hazát megalapító véres küzdelemben kapott sebeibe. 


(Ősi Gyökér, XVI. évf.2./3. sz, 1988; XIX. évf. 2. sz. 1991, Buenos Aires) 


* * * 


A pozsonyi csatával kapcsolatban két felfogást találunk a magyar történelemírásban. 
Az egyik azt állítja, hogy Honalapító Nagy Árpád Apánk és három fia ebben a csatában 
esett el. A másik - melynek Szabó Károly (A Magyar vezérek kora, Bp. 1878. c. 
munkájában) - ezt a csatát Árpád halála utáninak minősíti. 

Árpád elhunyta, s gyermek fiának - Zsoltnak - uralkodásra jutása a legkedvezőbb 
pillanatnak látszott Lajos király, illetőleg birodalma kormányzói előtt arra, hogy a 
magyaroknak Árpád korában Németországba tett berohanásait megtorolják, s a nyugatot 
folyvást rettegtető pogány nemzet erejét egy véletlen csapással megtörjék. Azt 
hitték ők, hogy a nagy hódító Árpád elhunytával szelleme is elenyészett, hogy 
gyermek fia kormánya alatt a magyar nemzet törzsei - mint a Német Birodalomban éppen 
a gyermek Lajos trónralépésekor történt - egymással meghasonlanak és így nem lesznek 
képesek őket meggátolni, hogy a nemzet függetlenségét Árpád sírja fölött eltiporják. 
De számításukban keserűen csalatkoztak. A magyar törzsek hercegei, a hon 
önállóságát, sőt létét fenyegető vész láttára minden magánérdeket félretéve, 
közegyetértéssel siettek a hon megmentésére, zászlaik alatt a nemzet minden fia, 
mint egy ember kelt fel szabadságát védeni, s a büszke fényes hadsereg, melynek 
célja Magyarország leigázása volt, a magyar földön diadal helyett sírját találta. 

Bármelyik állásfoglalást fogadjuk el, a pozsonyi csatát ismertető hiteles történelmi 
adatok ékesen bizonyítják azt, hogy a Magyar Törzsszövetség által alkalmazott 
hadműveleti és harcászati sajátosságok és módszerek messze felülmúlták a germánok 
hadviselési próbálkozásait. Szinte megismétlődni látszik az Atilla-i Hun Birodalom 
potenciája, mely a hadviselés összes nagy problémáit - mint a központi vezetést, a 
felderítést, a seregeknek a legjobb időben való bevetését, átcsoportosítását és az 
ellenségnek a meglepését - szinte óramű pontossággal megoldotta, és teljes diadalt 
aratott a sokszor nagyobb számú ellenség felett. 


(Badiny Jós Ferenc: A sorsdöntő államalapítás, Budapest, 2000, 153-155 o.) 


* * * 

UGROS... ELIMINADOS ESSE... 

A MAGYAROK MEGSEMMISÍTENDŐK... 

Ezt a politikát folytatta Nyugat ezerszáz éven át... és mégis élünk! 

Államalapító Árpád fejedelem és a Turul nemzetség kijelölte népe számára a helyes 
utat. Ezt kell kövessük és továbbra is életben maradunk.