Források nyomában

Már az ókori antik írók is beszámoltak róluk, leírták a helyszínen gyűjtött hiedelmüket, szokásaikat, és a forrásokból azt is megtudhatjuk, hogy a szkíta népek szervezett társadalomban éltek. A görögök közül elsőként Hérodotosz munkája szánt egy külön fejezetet nekik, Sztrabón pedig már részletes leírással szolgált a közép-ázsiai szkíta népek történetéről, akik a Kaszpi-tengertől egészen Indiáig uralkodtak. Szerinte ez volt az ókori világ legnagyobb kiterjedésű állama, és a műből az is kiderül, hogy a „szkíta” valójában egy gyűjtőnév volt, és a többi, forrásokból ismert nevek pedig egy adott törzsé lehettek, mint a tohárok, daák és a masszagéták, valamint az alánok.

A történészek általában három nagy korszakra osztják fel a szkíták történetét, ebből a korai szakasz még számos kérdést von maga után. Korai megjelenésük időpontja az új leletek előkerülésével a mai napig folyamatosan változik. A korai szkíta kort jelenleg az i.e. 1. évezred elejére datálják, de mivel az már egy jól fejlett társadalom képét mutatja, a kezdetek még korábbra nyúlhatnak vissza. Éppen ezért sokan a Karaszuk-kultúra utódainak vélik őket, amelynek leletei közé sorolják a tagari-kultúra, valamint az altaji paziriki leleteit is. A kutatók szoros kapcsolatot mutattak ki a kimmerekkel, akik a szkíták előtt éltek Kelet-Európában, és a források szerint talán őket követve érkeztek oda.



Ezen kívül még az sem tisztázott, hogy a népcsoport milyen kapcsolatban állhatott a Belső-Ázsiában élt hunokkal. Craig Benjamin úgy véli, hogy a mai Észak-Kínában az Ordosz nyugati partjánál lehetett a hunok és szkíták közti határ, melyet Mao tun és fia, Lao-sang lépett át az i.e. 2. évszázad elején, és legyőzték a kínai forrásokban jüecsiknek nevezett szkítákat. Őket egyébként rokonnépnek, vagyis íjfeszítő népnek tartották, ezért nem leigázták, hanem egyesítették őket.

Mindenesetre, a jüecsi uralkodó fejéből ivócsészét készítettek, hogy a hiedelem szerint megszerezzék erejét. A legutóbbi kutatások szerint az i. e. 9. században éghajlatváltozás köszöntött be a közép-ázsiai sztyeppéken és szárazság miatt a szkíták nyugatra vándoroltak. Egyes törzseik azonban helyben maradtak, legalább is az Altaj-hegységben csak ezt követően virágzott fel a híres paziriki - kultúra, amelynek valószínűleg a hunok támadásai vetettek véget az i.e. 2. században.  

Míg idehaza jól ismerik a dél-szibériai illetve kelet-európai síkság kincseit, kevés szó esik arról, hogy a szkíták ezen kívül hol éltek. Itthon szinte alig hallunk az indiai szkítákról, akik jelentős államot hoztak létre az Indus-völgyben. A mongóliai szkíta leletek - szarvasos kövek, sziklarajzok - sem túlságosan sokszor szerepelnek a hazai szakirodalomban, pedig több százat találtak az orosz és mongol régészek. Ezen felül a Kelet-Turkesztánban talált híres turfáni múmiák is jórészt a szkítákhoz köthetők, és az ott talált leletek az altaji paziriki kultúrával mutatnak nagyfokú rokonságot. Feltáratlan területnek számít még Tibet is, ahová a kis jüecsik menekültek a hunok elől. Jelenleg külföldiek, de kínaiak is kutatják a térség ősi múltját, főleg a buddhizmus előtti emlékeket próbálják beazonosítani.



A népcsoport kései története sem teljesen tisztázott, az általános vélekedések szerint az i.sz. 3. századig éltek szkíták az eurázsiai sztyeppe-övezetben. A kelet-európai síkságon néhány erődített városukat is ismerjük, közülük a mai Szimferopol melletti Neapolisz a legjelentősebb. Az ukrán és orosz kutatók úgy vélik, hogy a szkíták és a velük rokon szarmaták a későbbiekben is megmaradtak egykori területükön. A Krímben még az 5. században is van hír róluk, mikor a hunok elől a Bahcsiszeráj melletti mészkőhegységbe menekültek, ahol megtelepedtek és a mészkőben barlangvárosokat vájtak ki. Ugyanez a sors jutott a keleti gótoknak, akik ott egészen a 14. századig fennmaradtak. Elképzelhető, hogy a szkíták a hasonló elzárt helyeken túlélhették a népvándorlás hullámait. Erre utalhat, hogy a mai Ukrajna területét egykoron Szkítiának nevezték, de még a késő középkori európai térképeken ez a név tűnik fel Lengyelország helyén. A régi elnevezések túlélték az évszázadokat, valószínűleg a mi történeti hagyományainkban ismert Szkítia akkoriban használt név lehetett.

Társadalmi kérdések

A Magyar Nemzeti Múzeumban jelenleg is látható szkíta kiállítás kapcsán a hazai szakemberek a leginkább azt hangsúlyozták, hogy a szkíták nem alkottak államot, hanem törzsszövetségi keretek között éltek. Az orosz kutatók azonban mást gondolnak erről a kérdésről. Gracs monográfiájában azt emelte ki, hogy helytelen a szkíták társadalmáról, mint változatlan folyamatról beszélni, hiszen az másokhoz hasonlóan változásokon ment keresztül.



Az orosz kutatók többsége elismeri, hogy a szkítáknak volt államuk és államszervezetük, sőt Khazanov négy szkíta uralkodói korszakot is felsorol. Maguk a korabeli történeti források is említenek szkíta uralkodókat, sőt uralkodónőket, amely szintén azt igazolja, hogy már állami keretek is léteztek náluk, csak nem olyan formában, mint a földművelő népeknél. A régészek is osztják ezt a véleményt, hiszen a leletek szervezett társalomra utalnak. A kurgánokban talált mívesen kidolgozott diadémok és egyéb hatalmi jelképek szintén az állam meglétét igazolják.

Az szinte bizonyos, hogy Közép-Ázsiában erős birodalmat hoztak létre, hiszen az i.e. 3. századtól már önálló pénzt is vertek, melyből számtalan példány fennmaradt. Ugyanez figyelhető meg a krimi partvidéken, ahol a görögökkel folytatott kereskedelem során használtak pénzt. A szkíták között azonban a legértékesebb áru a ló és a hozzá tartozó lószerszámok voltak, amelyeket jó áron értékesítetek a piacon. Kedvet árucikkük volt a rabszolga, valamint a megmunkált fémek árusítása. Azt is tudjuk, hogy Hellászba gabonát is szállítottak. Az viszont, hogy a belső elszámolásnál milyen értékmérőt használtak, nem ismert, elképzelhető, hogy az értéket nemesfém súlyban mérték, ahogyan az az ókori kelet államaiban is megszokott volt.

A szkíták társadalma a vérszerződésre épült, amelyet már Hérodotosz is megemlített, és amely lehetővé tette a törzsek közötti tartós szövetséget. Hasonlókra számos példa akad az eurázsiai sztyeppéken, a hunoktól az avarokon át egészen Dzsingisz kánig. Emellett a dinasztikus házasság is fontos egyesítő erő volt, sőt sokszor a kettőt összekapcsolták, hogy szoros köteléket alakítsanak ki a baráti törzsek között. 



Már az ókori szerzőket is foglalkoztatta, hogy mivel gazdagították az ókori civilizációt a szkíták. Ephorosz szerint hozzájuk köthető a tűzfúvó, kétágú horgony, valamint a fazekas korong feltalálása. A lovas harcmodor kialakítása és a lószerszámok készítése mindenképpen az ő érdemük volt, ezzel megteremtették elsőbbségüket a harcmezőn. Ezen kívül a fegyverek közül is sok újítás hozzájuk kapcsolódik. De említhetnénk a zászlók használatát, mely fontos jelzőszerepet játszott a csatákban, ezek egyben nemzetségjelek is voltak.

A sírok leletei alapján tudjuk, hogy kiváló fémművesek voltak, ők terjesztették el a vasat keleten, valamint a bronzművességet a kínai fejedelemségekben. Aranykincseik máig elkápráztatnak mindenkit, ahhoz könnyen hozzájutottak, hiszen a területükön gazdag és könnyen elérhető helyek voltak. A paziriki sírokban talált szőnyegek alapján sokan úgy vélik, hogy a manapság is divatos nomád szőnyegek alapjai is ott keresendők. De ne feledkezzünk meg az ételekről, hiszen a sztyeppei népek fejlesztették ki a levesporok ősét, és tejtermékek szárításával gondoskodtak a változatosságról. Az öltözetnél pedig a csizma, a nadrág, de a bőrpáncél is a szkíták és utódnépeik fejlesztéseit dicsérik.