Zoli már a menetben lépdelt, mikor még látta Rosenberg Danit, aki vigyorogva integetett neki. A fiú pedig csak haladt a menettel, majd felszállt a többiekkel egy vonatra. Megkönnyebbülten ült le a vonat padlójára, s tudta: helyesen cselekedett, Dani elengedte az uzsorakölcsönt a szüleinek, cserébe azért, hogy ő menjen el dolgozni a barátja helyett.

Már a vagonokban megismerkedett a hasonló sorsú társaival: őket azonnal kiközösítették, fasisztáknak nyilvánították. A hosszú utazás végén Zoli egy táblát látott a vonatból: Auschwitz-Birkenau volt ráírva. Hát itt fognak dolgozni. Semmiféle bombázás nem volt, ellenben egy német tiszt fogadta a csapatot, aki rögtön be is osztotta Zoliékat munkára (a többiek az úszómedencés részre kerültek).

És Zoli csak dolgozott és dolgozott naphosszat, mikor pedig nevettek rajta a társai, ő figyelmeztette őket, jobb, ha dolgozzanak ők is, különben megfáznak. De nem tették, inkább lazsáltak, ezek után nem is csoda, hogy hamarosan sokan a gyengélkedőre kerültek. Hónapokig dolgozott így Zoli, de ő csak a szüleire gondolt, akik megszabadultak az uzsorakölcsöntől, ő ennyit tudott adni nekik.

Majd eljött a tábor felszabadítása: hatalmas volt az öröm, Zoli már azt hitte, lerázta a terhet.

*

Nem így történt. Már a felszabadulás első pillanatai is furcsák voltak, mikor is a semmittevéstől elgyengült rabok zúgolódni kezdtek ellene. Látták, hogy alaposan megizmosodott a munkától, így azonnal hírbe keverték, mint közéjük beépült fasisztát. Szegény Zoli éppen csak el tudta kerülni a lincselést, mikor eszébe jutott, elég annyit mondani, hogy ő Rosenberg Dani.

Az események néhány nap múlva még érdekesebb fordulatot vettek: semmi nem változott, a belevaló legényeket újra dolgozni küldték. Az ő kis csapatának most egy "gázkamrát" kellett építeni, hogy miért, arra csak annyit mondtak, hogy a régi rovarirtós kamra (ahol Zyklon-B-vel fertőtlenítették régen a ruháikat) túl kicsi, márpedig sok ruhát kell még fertőtleníteni.

Így Zoli gázkamrákat épített, pontosabban kicsit átalakították a régi zuhanyzót, ahogy az újdonsült őreik kérték.

*

Most már tényleg eljött a szabadulás. Zolit ismét felpakolták a vonatra, és irány Budapest. Amint a fiú leszállt a vonatról, szívszorító látvány tárolt elé: az ő szeretett szülővárosa romokban állt, míg ő viszonylagos békességben dolgozgatott, addig talán szegény szülei lakását bombatalálat érte. Azonnal oda sietett.

Becsengetett a lakásuk ajtaján. Rosenberg Dani nyitott ajtót. A két régi osztálytárs annyira meglepődött a másik látványától, hogy megszólalni sem tudtak.

- Hát te nem haltál meg? - kérdezte Rosenberg Dani.

- Miért haltam volna meg? Dolgoztam egy kicsit. Nekem nem hármasom volt tornából! Hol vannak a szüleim? - kérdezte Zoli.

- Vagy úgy! Ők elköltöztek innen, most én lakom itt. Az előbb láttam őket a körúton, ott megtalálod őket.

Zoli újra elindult, majd kisvártatva majdnem megbotlott egy pokróccsomóban. És ekkor felkiáltott valaki:

- Fiam! Te élsz? Mi vagyunk a szüleid!

Zoli ekkor megtudta, hogy Dani behajtotta az uzsorát a szülein, azok az utcára kerültek, így vesztették el a lakásukat. Most az utcán laknak. De Zoli akkor is örült, hogy újra együtt a család, vidéken van egy romos kis tanyájuk, majd ott laknak, boldogan.

*

És eljöttek a kegyetlen évek, egy nap Zoliék ajtaján kopogtattak éjszaka.

- Fasiszta disznók, kifelé! Gabonát rejtegettek!

1951-et írtak ekkor, Zoli pedig az egyik ávós személyében felismerte Danit. Le is söpörték a padlást, még a vetőmagot is elvitték, de Zoliék mégsem élhettek tovább nyugodtan a tanyájukon. Mert Dani újabb hét év után is felismerte, így nem csoda, hogy egyenes út vezetett a fekete autóval a régi Andrássy út 60-ba.

Ott már korántsem volt idilli a hangulat: Zolit naponta vitték kihallgatni, hol gúzsba kötötték órákig, hol a körmeit tépték le Daniék, mondván hogy ő a Gestapo ügynöke volt, magyarán fasiszta, aki beépült a rabok közé. Miután Zolit nem tudták beismerő vallomásra kényszeríteni, szétrúgták a veséjét, majd Recskre vitték dolgozni. Csak évek múlva szabadult.

*

Dani pedig nem is tudta, milyen gyorsan jön el a változás. Pestre vitte egy nap eladni a csirkéket, mikor hatalmas tömeget látott: egyetemisták vonultak, skandálva: "Vesszen Rákosi!" Rosenfeld Matyit szidnák? Hát ő is beállt a sorba, bizony még emlékezett a veséjét szétrúgó ávósokra. Este már személyesen vett részt a rádiónál folyó harcokban, ő ismét olyan szabadnak érezte magát, mint régen, gyerekként.

Most sem tartott sokáig az öröm: Zolit megint csak felismerte Rosenberg Dani, aki most már Rózsahegyi elvtárs néven vezette osztagát az "ellenforradalmárok" ellen. Hetekkel később pufajkások dörömböltek az ajtón. Dani volt az. Pontosabban Rózsahegyi elvtárs. Zoli azonban elkerülte a kötelet, köszönhetően annak, hogy, mint régen, most sem tört meg a börtönben.

*

A hatvanas években történt, hogy a szabaduló Zolit beutalták a kórházba, bizony a régi verések még mindig éreztették nála a hatást. Ahogy az utcán sétált, egy kisebb tömegre lett figyelmes. Oda is ment, és kit vett észre: Rosenberg Danit! Éppen az MSZMP-t dicsőítette egy gyár átadásakor, bizony, ő lett a vezérigazgató. De Zoli most már okosabb volt: mikor meghallotta Dániel elvtárs hangját, arrébb is somfordált volna, csakhogy percekkel később egy gumibottal próbálták megtudakolni tőle, mit nézelődik ő, aki nem is dolgozik a gyárban.

Most már csak a rendőrőrsre került, ahol először azzal fenyegették, hogy elveszik a zsebkendőnyi földjüket is. Zolit azonban most sem lehetett megtörni, és nem csak azért, mert Dániel elvtársék már bekényszerítették őket a téeszbe. Csak megígértették vele, hogy ő, mint veszélyes ellenforradalmár, soha nem hagyja el a faluját.

*

Zoli azonban önfejű volt, és 1989-ben mégis átlépte a falu határát, és azonnal el is indult egy politikai gyűlésre, hogy végre ő is elmondhassa az igazát. Mint oly sokszor az életében, most is megdöbbent: Dani beszélt a pódiumon. A rendszerváltás szükségességéről szónokolt, s mikor a felelősségre vonásról kérdezte valaki a hallgatóságból, ő csak ennyit mondott: "Meg kell őrizni a józan eszünket, szabad, demokratikus, liberális országban akarunk élni, itt nem történhetnek leszámolások. Mi különbek vagyunk, mint azok, akiket le akarunk váltani!" Márpedig ha ez így van, akkor így is lesz, ezért Zoli egykedvűen hazament, mert már tudta: neki csak a családja maradt, és bármi is készül ebben az országban, ő abból nem kér.

*

Pedig kérnie kellett. Mert a régi vesebaja megint kiújult, a nyolcvanon túl már járni is alig tudott. A hosszú várólistán sorra került, így 2006. október 23-án ismét Pestre látogatott, ahol olyannyira nem volt szívélyes a fogadtatás, hogy azonnal kapott egy nagy adag könnygázt, majd egy lovasroham lökte az aszfaltra. Danit aznap nem látta. Csak napokkal később, amikor már tudott járni, vette észre egy kapu bejáratánál: Rózsehegyi és társa ügyvédi iroda. Bizony, Dani volt az, alatta pedig a büszke cím: Dr. Rózsahegyi Dániel ügyvéd. Kisvártatva hangokat hallott, így behúzódott a kapualjba. Dani a holokauszt-kárpótlásának alacsony összege miatt panaszkodott a kollégájának, aki egykedvűen válaszolt: nincs mit tenni, a fasiszta magyarok már csak fasiszták maradnak.

*

Zoli bácsi - mert most már így illik hívnunk - már nem jár Budapestre. De televíziót még szokott nézni, mikor megpihenteti öreg csontjait. Nem is olyan régen figyelmes lett újra egy régen ismert hangra, a műsorban a parlament előtt Gyöngyösi Márton ellen tüntetőket mutatták. Rózsahegyi Dániel a mellére egy sárga csillagot tűzött és torka szakadtából fasisztázott mindenkit, akinek a mellén nem látott seriffcsillagot. Elmondta a televíziónak, hogy ő is holokauszt-túlélő, megjárta a poklok poklát, még a gázkamrákban is volt. Többször is.

Zoli bácsit ez már nem is érdekelte. Visszagondolt a negyvenes évekre, majd csendben felsóhajtott: "Azért kár, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi"...

(Kuruc.info - olvasónk írása)